PEPITA

Képes kockák a kultúra világából. Barangolás Budapesten, kiállítás- és színházlátogatás  gyerekekkel… gyerekszemmel. Ötletek az élmények kreatív befogadásához, 7-12 éves gyerekek számára. Művészetpedagógia. Könyvajánló.

Veress Kinga rovata

Würtz Ádám nyomában

Nagyon szeretem Würtz Ádám (1927-1994) vegyes technikával készített képeit, könyvillusztrációit. Szellemesség, könnyedség jellemzi e munkákat; a szélfútta vonalak és színes felületek a kollektív tudás régmúlt emlékeit is felidéző, sajátos hangulatú képekké olvadnak össze.

Gyermekkorom óta őrzöm a Lúdanyó meséi (1974) című, angol versátdolgozást, benne Würtz Ádám mással össze nem téveszthető, a mintákat és motívumokat szabadon társító grafikáival: ódon, de bájos házikókkal, kollázs technikával élővé tett csipkés ruhájú lánykákkal, piros orrú legényekkel.

Éppen ezért lepett meg annyira, amikor egy könyvesbolt polcán felfedeztem Györfi András megkapó gyermekkönyv illusztrációit, melyek erőteljesen Würtz grafikáinak utánérzései...

Kibújt belőlem a művészettörténész és elkezdtem kutakodni, hátha találok legalább valami utalást vagy hivatkozást Györfi Andrástól, ahol megemlíti Würtz Ádámot, mint inspirációs forrást, festőt, aki hatással volt művészetére és ehhez hasonlót. Sajnos ez idáig semmi ilyen jellegű célzást, színvallást nem találtam. 

Nem egyedülálló eset a művészettörténetben, hogy leleményes emberek már elhunyt művészektől „kölcsönöznek” és átemelnek motívumokat, figurákat saját alkotásaikba. Ha saját örömükre teszik, az természetes, hiszen mi hathat annál ösztönzőbben, mint egy nagy előd művészete! De abban az esetben, ha nyomtatásban, saját trouvaille-ként jelennek meg mástól átevett elemek, akkor etikus lenne valahol, legalább  egy lábjegyzetben az ihlető művészt megemlíteni. Ellenkező esetben az örökösök jogdíj kérdésévé is válhat a stílus- és ötletlopás…

Az alábbiakban válogatást mutatok be Würtz Ádám rajzaiból (Lúdanyó meséi, Móra Könyvkiadó, 1974.) 

és összehasonlításul Györfi András grafikáiból (Kóc, kóc. Gyermek-vers válogatás, Holnap Kiadó, 2006.).

Würtz Ádám

Györfi András

Würtz Ádám

Györfi András

 Würtz Ádám

 Györfi András

  Würtz Ádám

Györfi András

 Würtz Ádám

Györfi András

  Würtz Ádám

Györfi András

  Würtz Ádám

Györfi András

ÉS A TÖBBI...és a többi...


Dobozszínház

DRAMATIKUS JÁTÉKOK A KOLIBRI MŰHELYBEN

Lehetőségek a hajléktalanságról szóló Semmiség című, egyszereplős darab feldolgozására 5-7 éves gyerekekkel

Múlt hétvégén, pénteken és szombaton, 10 órás műhelymunkán vettünk részt a Kolibri Tanárműhely szervezésében. A rendezők célja az volt, hogy segítséget nyújtsanak a gyermekekkel foglalkozó szakembereknek a Semmiség című darab, illetve a hasonló szociális érzékenységet megmozgató előadások, színházi élmények előkészítéséhez és dramatikus feldolgozásához. Többek között nagyobbacska óvodásoknak és kisiskolásoknak állítottak össze játékokat, amelyek közül néhányat a műhely során „élesben” is kipróbálhattunk. Gondolok itt, például a rögtönzött dobozszínházakra, amelyek színterét helyben készítettük hulladék anyagokból és szedett-vedett holmikból; a témát csapatmunkában dramatizáltuk.

A műhelymunka a Kolibri pince helyiségeiben zajlott, trénerek Végvári Viktória és Egervári György drámatanárok voltak, vendég volt: Tóth József színész.

 „Azt hiszem, mindjárt megint elindulok, amíg jó az idő. Induljatok ti is és menjetek szépen haza. Szevasztok!” – köszön el Jojó a Semmiség végén. Igen ám, de mi történik, ha hazaértünk? Miről beszéljünk, hogyan játsszunk arról, amit a színházban láttunk?

E kérdés megválaszolásához nyújtott segítséget a kétnapos tréning. Jó ötleteket kaptunk a színházról játszáshoz és a beszélgetések elindításához, alkalmat adva a gyerekeknek, hogy rákérdezhessenek mindarra, ami az előadás kapcsán megérintette őket.

Amit a Semmiség című előadásról tudni érdemes:

A darabot írta: Gitte Kath és Jakob Mendel

A dán eredetit átdolgozta Volker Quandt

Fordította: Fábri Péter

Csavargó: Tóth József

Rendező: Novák János

Kolibri Gyermek-és Ifjúsági Színház : www.kolibrisznhaz.hu

A képek alatt olvashatóak Novák János rendező és dr. Alpár Zsuzsa pszichológus az előadással kapcsolatos gondolatai.

A RENDEZŐ GONDOLATAI

„… az igazat mondd, ne csak a valódit”

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

„Hogyan nézzünk színházat?

Valódi hajléktalant látunk, vagy sem?

A kocsi, a méhkaptár, a papírdoboz és a takarók valódiak, de hogy kerülnek ezek a tárgyak egy színházterembe?

A borostás színész, Tóth József is valódi.

Mi nézők, gyerekek, akik a nevünket kölcsönözzük a mesehősöknek, hangunkat az állatoknak, valóban gyerekek vagyunk, de hogy mi lennénk a mese igazi szereplői? Na nem!

Vagy mégis rólunk van szó?

Igazán leégett a ház, az újságpapír-tető vagy az egész csak játék? Játék a tűzzel?

A Semmiség újra és újra provokál. Újra és újra válaszolnunk kell magunkban arra, hogy mi az, ami valóságos, és mi az, ami csak a mi beleegyezésünkkel, lelki és olykor fizikai hozzájárulásunkkal válik egésszé, igazivá.

Még egy állatnak is van odúja, vacka, ahová behúzódhat. A hajléktalannak nincs. A darab elején szembesülünk egy hajléktalan mindennapos küzdelmével olyan dolgokért, melyeket máskülönben magától értetődőnek tekintünk. A szükség elvégzése, tisztálkodás, kávéfőzés vagy borotválkozás hajlék nélkül, mindenki szeme láttára, „nézők előtt” zajlik a színházban. Ugyanúgy, mint az utcán, vagy egy kapualjban. Szívesen elfordítanánk a tekintetünket, de amikor a főszereplő tőlünk kér segítséget - valaki tartsa a tükröt, amíg borotválkozik -, mintegy varázsütésre megérint minket Tóth József emberi közelsége, és a fölkért gyerek, csak úgy mellékesen vallani kezd saját életéről.

Ettől a pillanattól kezdve játszótársakká válunk. A komolyan vett játék felnőttet és gyereket egy csapattá kovácsol. Mi vagyunk azok, akik játékunkkal hitelesítjük a társat kereső, családot alapító tanyasi parasztember örömeit és csalódásait, felemelkedését és bukását.

Mikor véget ér a játék, a főszereplő, mint valódi hajléktalan, kimegy a „szabadba”, és magunkra hagy minket kérdéseinkkel.

Az egyik előadáson a gyerekek – ugyanazok, akik még az előadás elején „csövi, csövi” kiabálásokkal gúnyolták – elé álltak, és nem hagyták elmenni, amíg nem válaszol arra a kérdésükre, hogy ki volt igazán, akit játszott. Tóth József visszakérdezett:

- Szerintetek ki voltam?

- Egy ember! – válaszolták a gyerekek kórusban.

Novák János, rendező

A GYERMEKPSZICHOLÓGUS LÁBJEGYZETE

„Az Ótestamentum ritkán idézett parancsolata: „Olyan legyen néktek a jövevény, a ki nálatok tartózkodik, mintha közületek való bennszülött volna, és szeresd azt mint magadat, mert jövevények voltatok Egyiptom földjén.” (Mózes III.19. 34.)

A megparancsolt érzelmekről általában elmondhatjuk, hogy az ellenkező hatást váltják ki, mint amire utasítanak. Ezen a helyen azonban nem érvényesül az ellenkező hatás, mivel Mózes azonosulást kínál az idegennel, a jövevénnyel, a nem közülünk való személlyel. S ki nem volt már az idegen szerepében? Új gyerek egy közösségben, nyelvet nem értő külföldi, vagy akár költözködés után új szomszédok között… a példák hosszan sorolhatók.

De hogy lehet szeretni egy papundekli dobozok közül kikászálódó hajléktalant? Azt az embert bizony legjobb nagy ívben elkerülni – mondatja velünk hétköznapi rutinunk, előítéletünk. Ezt az előítéletet próbálja meg ledolgoztatni velünk Volker Quandt, a szerző és a Kolibri Színház produkciója. Csupa olyan eszközt használnak, ami arra szolgál, hogy az azonosulás megtörténjék: a néző gyerekek nevét használja a Csavargó, hogy velük népesítse be a színpadot. Családtagjai és környezete a kukákból előkerülő, kidobott vackok, egy gyufás skatulya, egy ósdi borotva, vaksi tükör, mégis, mintha valamennyi ismerős lenne mindannyiunknak.

És a csoda megtörténik: az első bátor néző-gyerek után egyre többen kapcsolódnak bele a meseszövésbe, lelkesen utánozzák a falusi udvar állatait, amelyeket egy kis diktafon segítségével többször is meghallgathatnak az előadás alatt, mindannyiszor megörvendeztetve a gyerek-„szereplőket” a részvétel élményével.

A mesékkel ellentétben nincs happy end, de piciny optimizmussal megyünk el mégis: találtunk egy Embert.

A Semmiség c. produkció gyökeresen eltér azoktól, amelyeket a Kolibri Színház a bűnmegelőzési program keretében színre vitt.

Az eddigi darabok főszereplői gyerekek voltak, akiknek a viselkedését a nézők értékelhették: azonosulhattak vele, vagy elutasíthatták azt.

A Semmiség esetében más műfajjal van dolgunk. Amellett, hogy egy felnőtt emberi sorsot mutat meg, végig interaktív módon teszi ezt. A monodráma szereplője elejétől végig verbális kapcsolatban van a nézőkkel, kikéri a véleményüket, beszélget velük a körülményeikről. Ebben a kapcsolatban egyenrangú félnek tekinti a gyerekeket, akiket „segédszínészekként” is bevon a játék menetébe: a gyerekek utánozzák a paraszti gazdaság állatainak hangját, amelyeket egy a zsebéből előkotort kis diktafonra felvesz, és időről-időre visszajátssza nekik. Ez az aktus éppúgy a gyerekek megemelését, egyenrangú partnerként kezelését szolgálja, akárcsak a velük folytatott dialógus. Hiszen ugyanúgy részesei a produkciónak, mint a színpadon előttük álló-mozgó, megvilágított színész. (A téri elrendezés is ezt szolgálja, hiszen nincs szintkülönbség a színpad és a nézők között; intim térben zajlik a játék.)

A darab témája kínos aktualitás. A gyerekek éppúgy észreveszik az utcákon, tereken, aluljárókban élő hajléktalanokat, mint a felnőttek, és éppúgy viszonyulnak hozzájuk, mint a szüleik. Valljuk be: ezt a viszonyt legtöbbünknél a közöny jellemzi. Az pedig valószínűleg a legritkább esetben fordul elő, hogy az utunkba kerülő lecsúszott ember életútjával megismerkedhessünk.

Itt és most tehát dupla fal dől le a színpad és a gyerek-nézők között: egyrészt az, amelyikről fentebb implicite szóltunk: a generációk közötti fal, amelyiken „keresztül” gyerek nem szólhat egyenrangú félként felnőtthöz, mivel a felnőttek nem mondanak, hanem megmondanak valamit, amit a gyerek vagy elfogad, vagy „visszafelesel”. Amikor a gyerek kezdeményez, akkor kérdez, amire úgy véli, a „mindentudó” felnőtt majd válaszol. Azaz az esetek döntő többségében a dialógusokban hierarchia érvényesül.

A másik fal, amelyik ledől, az a hétköznapokban a „rendes” emberek és a homeless között épült. Nagyon egyszerű, mondhatnánk sematikus története van a darabban szereplő Csavargónak, de éppen így lehet a gyerekek számára is érthetővé tenni, hogy a papundekli dobozok közül kikászálódó piszkos bácsi sem különbözik lényegében tőlünk. Hasonló vágyak, célok vezérelték, mint a környezetünk bármely tagját és mélyebben fel nem tárt tényezők miatt került oda, ahol most van. Ezt a falat a darabban már az első pillanatok segítenek ledönteni, amikor főhősünk a Szózatot énekelve, dúdolgatva kászálódik elő. A Szózatot minden kisiskolás hallotta már, az „Itt élned halnod kell” nemcsak parancs, hanem összetartozásunk kifejezése is.

A darab ezzel az első gesztussal többet tesz a diszkrimináció ellen, mint számtalan elméleti fejtegetés, vagy történelmi példabeszéd.” 

dr. Alpár Zsuzsa, pszichológus, az Ego Klinika munkatársa